A mai nap végre egy olyan bejegyzést írok meg, ami már nagyon régóta érik. Akik twitteren, vagy facebookon követnek, azok nagyon jól tudják, hogy Cory Monteith a mindenem. Nincsen olyan nap, hogy ne beszélnék róla, vagy ne emlékeztetném magamat mennyire sokat tett értem. Eddig ha bárki rákérdezett a tetoválásomra, vagy a miértjére az én végtelen szeretemnek csak legyintettem. Nem könnyű erről beszélni, de úgy gondolom így nagyon sok dolgot megértetek majd. Meg ideje egy kis lelkis bejegyzésnek is. 

Miért is szeretem ezt a srácot ennyire?

Körülbelül 4 éve lehetett az egész dolog. 2012 volt, én egy 14 éves kamasz kislányka voltam, akit mindig zaklattak és kicsúfoltak. Nem mondom, hogy alaptalanul, hiszen nem nyújtottam szép látványt. Kövér voltam és a bőröm sem volt csodálatos. Úgy gondoltam megérdemlem a zaklatást, hiszen mindez az én hibám. Nem így volt. Fogyni kezdtem, sokat. 20kg-ot. Mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem fogok senkinek kelleni és barátaim se lesznek soha. Épp ezért az emberek is ugyanígy álltak hozzám. Ekkor döntöttem úgy, hogy én nem akarok tovább élni. A legtöbb gyógyszert összeszedtem,amit csak találtam és beszedtem. Hatástalan volt, a szervezetem olyan erős volt, hogy nem hatott. Ekkor felvágtam a saját ereimet. Nem sikerült. Hetekig takargatnom kellett a sebeimet. Persze ezekből is pletykák kerekedtek. 2013 január lett. Otthon ültem, hiszen nem volt kivel lógnom. Az a kevés barátom sem szívesen volt velem, hiszen nem nyújthattam valami jó társaságot. A tv-ben Glee ment. Belenéztem. Volt benne egy Finn nevű srác, aki hihetetlenül elfogadó volt, és mindenkit arra bíztatott, hogy fogadja el saját magát. Lúzernek lenni nem gáz. Sőt, másnak lenni menő. Addig bárki mondta,nem hittem el. Neki azonban azonnal. Elkezdtem gondolkodni. Mi van ha igaza van? Mi van akkor, ha az a baj, hogy nem fogadom el saját magamat? Elkezdtem nézni a sorozatot. Minden egyes részben erősebbé tett, és kezdtem elhinni, hogy boldog lehetek. Elkezdtem Cory munkásságát követni. Nem csak, hogy hasonlított Finnre, de még talán sokkal jobb ember volt. Annyi erőt adott nekem minden nap az, hogy ő úgy fogad el minket ahogyan vagyunk, hogy talpra álltam. Elkezdtem újra sportolni, és az álmaimért küzdeni. Újra éltem. És ezt neki köszönhettem.

"Nem én voltam az egyetlen akinek az életét megmentette."

2013 nyarán mégis összetört rengeteg szív. Ő a mi életünket megmentette,  mi nem tudtuk az övét. Elvesztette a harcot. Mindez engem arra ösztönöz, hogy folytatnom kell. Erősnek kell lennem, mert bármennyire gyerekes, de ő fentről figyel ránk. A csodálatos félmosolyával bíztat minket és szorít azért, hogy megküzdjünk a mindennapi dolgainkkal. Bár júniusban teljesen magam alatt voltam, és a mai napig vannak napok amikor elsírom magam egy képe láttán, mégis segít nekem. Törekszem arra, hogy olyan legyek ,mint ő. Segítsek az embereken, próbálok jobb ember lenni és felnőni hozzá. Mert az ő szíve az egyik legnagyobb volt, és mindenkit elfogadott és szeretett. 

A tetkóm története

Nem csak Cory miatt. Persze ő volt az, aki leginkább megihlette. De az az ötös szám magába foglalja mindazt, ami az életem. Megmutatja nekem mennyire mélyen voltam, és, hogy hova tartok. Harcolni fogok az álmaimért és azért, hogy boldog életet élhessek. Akárhányszor ránézek csak kellemes érzések fognak el. Eszembe jut Finn Hudson, az a csodálatos délután amikor legelőször pillantottam meg. Rögtön tudtam, hogy ő lesz az én hősöm. És így is van. 

"He was very special to me and also to the world"